9. fejezet

Várok egy kicsit, amíg a léptek elhalkulnak. Egy ajtó csapódás. Oké, most már biztos hogy elmentek. Kezdem ordítva a monológomat.
-Te normális vagy Anyu? ezt nem hiszem el. Mi jön még? Véletlenül nem csaltad aput a fürtössel?
-Milyen fürtös?
-Az a Hagrid vagy ki.
-Harry?
-Igen.
-Nem!
-Ezek után elvárod hogy még higgyek is neked?  Miattad halt meg apu és Chris is?  Te nem szoktál gondolni a következményekre? És mit csináltál a pénzzel? Add oda nekik, úgy is csak a pénzt akarják.
-Meg az életedet.
-Mondanám hogy feláldozom magamat érted, de ki tudja hogy egyáltalán te vagy-e az én édesanyám?
-Fogd be a szád te ezt nem értheted !
-Igazad van, tudod mit, ne szólj hozzám, felejts el, semmi közünk egymáshoz! Amint vége ennek az egész cirkusznak, Esküszöm hogy kiszállok az életedből, és ott folytathatod, ahol én megszakítottam!
Lehet hogy durván fogalmaztam csak mert ha jól látom "anyu" lehajtotta a fejét, és elég észre vehetően rázkódik a válla. Ilyen körülmények között nem biztos hogy éppen röhögőgörccsel küszködik. Hatalmas erőfeszítéssel és hangzavarral sikerült arrébb rángatóznom a székkel hogy háttal legyek annak a nőnek. Csak ültem és gondolkoztam, majd egyszer csak a lámpa kiégett 2-3 órát ültem körülbelül a sötétben töprengve, miként juthatnék ki , hogy segítséget kérjek. De kihez fordulhatnék? Ki állna ki mellettem? Mennyit szabad elmondanom? Vajon ez az egész kórházas dolog anyuval csak egy csapda volt? Ezt nem tűrhetem tovább! Egy kis ficánkolással sikerült kiszabadítanom a jobb csuklómat, amit a sok dörzsöléstől már teljesen nem érzek. Fenomenális.
-Psszt. Hé' Te! Ébren vagy? -suttogom "anyunak".  De választ még kb. 10 perc után se kapok.  Hát jó. Akkor megpróbálom kiszabadítani a a másik kezemet is. Egy kis gyötrődés után a székkel együtt borulok fel, ami sikeresen darabokra törik. Nem erre számítottam. Siker! Már csak ki kell jutnom. Fel állok, de kifele menet észre veszem hogy a bal lábamon a csomó túl erős, így amikor behajlítom a lábamat, a szék egy darabja egyre jobban vágja a lábamat. Ilyen még a pocsék mesékben sincsen!Lassan haladok kifelé, halvány vér csíkokat húzva magam után,majd hirtelen meglátom az ajtót. Gyorsabban szedem a lábaimat. Beverem a vérző lábam, majd halkan felnyögök. Az ajtó nyikorog, egy kulcscsomó zörgését hallom. Még nincs késő, hogy bevetődjek a szekrénybe. Gyorsan bebújok és magamra zárom a szekrény ajtót, majd a kulcslyukat pásztázva lélegzet visszafojtva várok. Várok. Várok. De az ajtó még mindig zárva, valaki nagyon szerencsétlenkedik.
-Carlos nyisd már ki, vagy húzz arrébb!-szűrődik be kintről. Megunta testvére szórakozását.
-Rendben. Itt a kulcs!- remélem ő gyorsabb lesz, mert érzem hogy kezd elfertőződni a lábam.
-Látod! Kinyílt!- Végre...ideje volt.